Történelem

A kiváló svéd tudós, Arthur Hazelius alapította a világ első szabadtéri néprajzi múzeumát Stockholmban 1891-ben annak érdekében, hogy a különböző svéd tájak és népcsoportok jellemző építményeit egy helyen összegyűjtve, állandó kiállításként, nagy tömegek által látogathatóan őrizzék meg és mutassák be. A városrészről, ahol elhelyezték, a Skanzen nevet kapta, és az idők folyamán sok nyelv szókincsébe, így a magyarba is beépült szabadtéri múzeum jelentéssel. A svéd példát követve az I. világháború időszakáig elsősorban a skandináv területeken, majd napjainkig több hullámban Európa nagy részén sorra alakultak a kisebb-nagyobb skanzenek. A II. világháborút követően ismert lett ez a kiállítási forma Észak-Amerikában, Ázsiában, sőt még Ausztráliában is. Dél-Európa, Belső-Ázsia, a Közel-Kelet és Afrika azok a területek, ahol a szabadtéri néprajzi múzeum eleddig nem tudott gyökeret verni.

A szabadtéri néprajzi múzeum gondolata hazánkat sem hagyta érintetlenül. A honfoglalás 1000. évfordulójára 1896-ban szervezett országos kiállítás talán legnépszerűbb része volt a Néprajzi Falu, mely a nemzet történetébe illesztetten bemutatta azokat a falusi építményeket és berendezéseiket, melyeket a kor tudományossága jellemzőnek ítélt. A 24 eredeti tárgyakkal berendezett lakóházból, fatemplomból és gazdasági építményből álló kiállítás fele a magyar, fele pedig a nemzetiségi lakosság építészetét és életmódját képviselte. Sajnos a Néprajzi Falut 1896 novemberében elbontották, de a tárgyi anyag a Néprajzi Múzeumot gazdagította, maga a kiállítás ténye pedig beindította a népi építészeti kutatásokat, elültette a magyar központi skanzen megalakításának gondolatát a szakmai és laikus közvéleményben egyaránt. Sajnos, koncepcionális és főként pénzügyi okok, ill. a világháborúk miatt majd 70 évet kellett várni a magyar skanzen megalapítására.

1949-ben a műemlékvédelem hazánkban is a megőrzésre érdemes objektumok közé sorolta a népi építészeti alkotásokat. Megindultak a felmérések, az alapkutatások, komoly adatbázisok, kataszterek jöttek létre. A néprajztudományunk elvégezte a szükséges népi építészeti értékeléseket, kitűzte a kutatások korszerű irányait. Mindezek hatására a hazai néprajzos és műemlékes szakma végre kellő tudás birtokába jutott, hogy létrehozza a magyar központi skanzent. 1967-ben először a budapesti Néprajzi Múzeum Falumúzeumi Osztályaként, majd 1972-ben önálló, országos múzeumként megalakult a Szabadtéri Néprajzi Múzeum Szentendrén, a Sztaravoda-patak völgyében, egy 46 hektáros területen. Európában egyedül álló módon, az országos szabadtéri múzeum megalapításával párhuzamosan Magyarországon kialakult a vidéki regionális skanzenek hálózata is. 1968-ban Zalaegerszegen a Göcseji Falumúzeum, 1973-ban

Szombathelyen a Vasi Múzeumfalu, 1979-ben Nyíregyháza-Sóstón a Sóstói Múzeumfalu, 1980-ban Szennán a Szennai Szabadtéri Néprajzi Gyűjtemény és 1985-ben Ópusztaszeren az Ópusztaszeri Nemzeti Történeti Emlékpark Szabadtéri Néprajzi Gyűjteménye nyitotta meg kapuit. Velük szinte egyidőben kezdődött a helyben megőrzött épületekben berendezett tájházak helyreállítása és láncolatának kialakulása is. Jelenleg már közel 400 működik belőlük hazánkban.

A szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeum alapításának célja, hogy bemutassa a magyar nyelvterület népi építészetét, lakáskultúráját, gazdálkodását és életmódját eredeti, áttelepített épületekkel, hiteles tárgyakkal, régi településformák keretében, a 18. század közepétől a 20. század első feléig tartó időszakban. A folyamatosan finomodó telepítési terv 400-nál is több építmény múzeumba történő áthelyezését irányozza elő, melyeket településnéprajzi szempontok alapján faluszerű épületcsoportokba, un. tájegységekbe szervezve tár a látogatók elé. A tájegységeken belül az építmények egy-egy parasztporta hagyományos rendjébe illeszkednek, melyekhez olyan szakrális, közösségi és gazdasági építmények kapcsolódnak, melyek egykor részei voltak a hagyományos faluképnek. A lakóházak és a gazdasági épületek egy-egy táj történetileg kialakult lakóháztípusát és jellegzetes melléképületeit reprezentálják.

Az eredetileg tervezett 9 tájegység: Észak-Magyarországi falu / nyitása 2010/, Felföldi mezőváros /2006/, Felső-Tiszavidék /1974/, Közép-Tiszavidék /2010 után/, Alföld /folyamatosan épül/, Dél-Dunántúl /2005/, Bakony-Balaton-felvidék /2000, Nyugat-Dunántúl /1993/, Kisalföld /1987/ - felépülte után a múzeum hazánk 18-19. századi népi építészeti hagyományát, Európában egyedülálló módon, történeti örökségként őrzi meg. A Múzeum kutatói a szabadtéri néprajzi muzeológia legújabb eredményeinek figyelembevételével és a látogatói-társadalmi igényeknek eleget téve már dolgoznak az eredeti tudományos koncepció bővítésén, továbbfejlesztésén. Tervezzük a határainkon kívüli magyarság életmódját bemutató tájegységünket, elkészült a 10-15.századi Magyarország falusi építészetét bemutató Történeti tájegységünk terve, s megindult a 20.századi falu építményeit, életmód-típusait bemutató kiállítási egység tervezése is.

A Szabadtéri Néprajzi Múzeum az elmúlt 40 év során kiállításai, és kiszolgáló infrastruktúrája, programjai és szakmai- tudományos eredményei révén hazánk egyik legsikeresebb országos múzeumává vált. A hét hónapos nyitva tartás alatt a múzeumot felkereső közel negyedmilliós látogatószám egyértelműen bizonyítja népszerűségét a hazai és külföldi közönség körében. A 2000-ben elnyert Év múzeuma díj, a 2004-es Látogatóbarát múzeum kitüntető cím, és a legnagyobb társadalmi elismerést jelentő Prima Primissima díj (2005) a múzeum széles körű társadalmi beágyazottságát és elismertségét példázzák. 2010-ben a Skanzen Észak-magyarországi falu tájegysége kapta az Év kiállítása címet.

A Pest Megyei Kormányhivatal E-001660/2017 számon, 2017. augusztus 23-i határozattal nyilvántartásba vette az SZNM-et, mint felnőttképzési intézményt.