Gáspár Mihály, a Misi…
(1956. június 23., Feldebrő - 2025. július 11., Budapest)
A Feldebrőről származó, Budapesten nevelkedett Gáspár Mihály 1974-ben érettségizett a budapesti Piarista Gimnáziumban, 1976-ban nyomdai fényképész szakmunkás vizsgát tett, majd az Athenaeum Nyomda munkatársaként találta meg első munkahelyét Budapesten. 1977-ben választotta a másodikat, és egyben utolsót, amikor a véletlen a szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeumot kínálta fel számára. 1977. július 25-én lépett be az életét jelentősen meghatározó intézmény kapuján, amelyhez 48 éven át hűségesen ragaszkodott, és haláláig szoros, eltéphetetlen szálak fűzték.
1977-1978-ban a múzeum Nyilvántartási csoportjában, mint műtárgyraktáros-gyűjteménykezelő dolgozott. Ez idő alatt szolgálat- és segítőkész, udvarias, kedves, a kollégáit tisztelő, a közösségi feladatokat felvállaló, a történelem, a régészet, a néprajz, a művészetek és a vallások, szakrális témák és tárgyak iránt érdeklődő fiatalemberként ismerték meg kollégái, aki már ebben a korszakban sem rejtette véka alá nemzeti elkötelezettségét, hazaszeretetét.Családi hátterének, vallásos neveltetésének és érdeklődésének is köszönhetően hamar kiismerte magát a múzeum tárgyi világában, s egyre „otthonosabban” forgott a múzeumi közegben.
1978-1980 között múzeumi munkáját a kötelező katonai szolgálat szakította meg, melyről visszatérve, 1981. január 1-től új feladatok vártak rá. Mint a múzeum fényképésze, a fotólaboratórium vezetője dolgozott tíz éven keresztül, közösen Deim Péterrel, a múzeum másik fotósával. Mindez nagyon intenzív múzeumi időszakot jelentett az életében. Részt vett néprajzos és építész munkatársakkal terepbejárásokon, néprajzi gyűjtéseken, kutatásokban, épületfelméréseken, épületbontásokon, így a nyirádi malom, a bocföldei pince, a felsőszenterzsébeti harangláb, az egyházashollósi gazdasági épületek, a mádi lakóház, az ásványrárói lakóház bontásain és áttelepítésén – hogy csak néhányat említsünk. A gyakorlati tapasztalatok arra serkentették, hogy tudását rendszeresen a szakirodalom olvasásával is gyarapítsa, melyhez gyakran kért és kapott segítséget a muzeológus kollégáktól.
A fotózás mellett a múzeumi fényképészek feladata volt a saját maguk és a múzeumi munkatársak által készített (akkor még analóg) felvételekkel kapcsolatos laborálási munkák elvégzése, a filmek előhívása, nagyítása is. Ezt egészítette ki ebben az időben több tízezer fotó leírása is, mely a Népi Építészeti Fotógyűjtemény alapjait vetette meg.
1991. április 1-től az év végéig a fotógyűjtemény kezelése mellett belekóstolt a múzeumi gondnoki feladatokba, mint gondnok-helyettes, majd 1992. január 1-től Ő lett a múzeum gondnoka, csoportvezetői beosztásban. Ezt a feladatot 2000 októberéig látta el, munkája elismeréseként 1995. április 1-jén főmunkatársi besorolást nyert a Skanzenben.
Szorosan kötődött szülőfalujához, Feldebrőhöz, nyaranként hosszú időn keresztül hazajárt – gyakran fizetés nélküli szabadságot is kivéve –, hogy besegítsen a családi gazdaság szőlőművelésébe. Otthonról hozott tudását a múzeumi rendezvényeken adta tovább a látogatók számára. Misi számára tehát két igazán fontos helyszín volt, amihez haláláig meghatározó ragaszkodás fűzte: Feldebrő és a szentendrei Skanzen. Nem véletlen tehát, hogy az Észak-magyarországi falu tájegység tervezésekor nem hagyta nyugodni az ügy: nincs a telepítési tervben egy odaillő harangláb. Saját költségén, saját autóval indult útnak, s a hosszú utazások során végül Debercsényben talált rá a keresett építményre. Már csak a püspökségi engedélyeket kellett megszereznie, de Misi szívós kitartása útjába ekkorra már semmi sem álhatott. Mivel a település egy ideje új, modern templomot szeretett volna, így a Skanzen akkori építésze – Bálint János – megtervezte a település számára az új épületet, a régi harangláb pedig bekerülhetett a múzeum épületgyűjteményébe, ahol Misi kérésére néhány év múlva fel is építették a leendő tájegységben kiválasztott helyén.
A bővülő kiállítások, az egyre gyarapodó „élő múzeumi” programok, fesztiválok Gáspár Mihály részére is egyre több új feladatot, kihívást, lehetőséget kínáltak, melyek megvalósításából elkötelezetten, megbízhatóan, szakszerűen és kitartóan kivette a részét. Ha kellett, megtestesítette a hagyományos önkéntes tűzoltót, megteremtette a hiteles gyertyamártás körülményeit, szőlőt préselt a hatalmas nyúli bálványos présen, szalmafonási bemutatót tartott, aktív részese volt a kenyérsütésnek, szakszerű előkészítője és lebonyolítója volt az egyházi eseményeknek, szertartásoknak. 1994-ben még vállalkozói igazolványt is kiváltott a népi kismesterségek, szalmafonás, gyertyaöntés végzésére.
Jó kapcsolatot teremtett a mesterekkel, külső résztvevőkkel. Egyre magabiztosabb szakmai tudásának, múzeumi tapasztalatainak köszönhetően szívesen és érdeklődéssel magyarázott a látogatóknak, vezetett a kiállításokban gyermekeket és felnőtteket egyaránt.Miután a filmrendezők, filmes stábok felfedezték a múzeumot, filmforgatás szinte sohasem zajlott nélküle. Misi ekkorra már meghatározó, nélkülözhetetlen személyiségévé vált a múzeumnak. A kétezres évekre a családias légkörű intézményben felpörögtek az események. Sorra nyíltak az új tájegységek, bővültek a kiállítások, egyre meghatározóbbá váltak és szélesedtek a múzeumpedagógiai és a közönségszolgálati feladatok. Mindez szemlélet- és lépésváltásra, a szakmai munka erősítésére, korszerűsítésére késztette a hazai példakép, mintaadó státusz mellett egyre nagyobb nemzetközi elismerést kivívott intézményt.
2001. január elsején megalakult a múzeum Közönségszolgálati Igazgatósága, négy munkacsoporttal. Így létrejött a rendezvényszervezési, a múzeumpedagógiai, a marketing csoport mellett a kiállítás-üzemelési csoport. Ez utóbbi vezetésére Gáspár Mihály kapott megbízatást. Feladata volt – mint nevében is szerepel – az állandó kiállítások, benne az állandóan működő műhelyekkel, és a Nagykunsági állattartó tanya fenntartása 40 teremőrrel és az állatgondozókkal. Az új feladatok lendületet adtak a csoportvezetőknek, igy Misinek és a munkatársaknak is. Ekkor, 2002-ben vállalkozott arra is, hogy elvégezze a Magyar Nemzeti Múzeum által szervezett Múzeumi gyűjtemény- és raktárkezelői szakképesítő tanfolyamot.
A kiállításüzemelési csoport 2005 decemberéig működött, Gáspár Misi pedig 2005. október 12-től visszatért a skanzenes pályája kezdetétől nagyon szeretett részlegére, a Nyilvántartási-, majd Gyűjteményi Osztályra. Mégis, sohasem szakadt el a közönségszolgálati és marketing feladatoktól, különösen a filmforgatások szervezési és lebonyolítási feladatai tették nélkülözhetetlenné. Igazi, a legjobb értelemben vett „mindenes” volt és maradt utolsó, a Skanzenben töltött munkanapjáig. Ha kellett gépkocsivezetőként segített, postát hozott, bevásárolt a rendezvényekhez, beállt a rendezvényes kiszolgálói pultok mögé, segített a programok előkészítésében, de ellátott teremőri és hagyományőri feladatokat is.
A Gyűjteményi Osztály meghatározó tagjaként közreműködött a különböző okokból szükségessé vált enteriőrök ki- és visszarendezésében, a műtárgyszállításokban, raktárrendezésekben, tárgyfotózásban. 2022. december 23-ig, a nyugdíjkorhatár eléréséig 46 év, 235 nap szolgálati időt szerzett, de nyugdíjba vonulását követően is – részfoglalkozású munkatársként – számos feladatot látott el. Földi élete utolsó napjain hagyományőrként mesélt a látogatóknak a Mándi református templom, vagy éppen a nagykőrösi kékfestőműhely történetéről. A múzeum történetével kapcsolatban ritkán akadt olyan kérdés, amire Misi ne tudott volna kimerítő választ adni kollégának, látogatónak egyaránt.
Negyvennyolc évnyi kitartó munkája elismeréseként a Szabadtéri Néprajzi Múzeum vezetése 2024. decemberében Kötődés díjat adományozott számára.
Így emlékeznek rá a szentendrei Skanzen munkatársai és vezetősége.
A megemlékezés szövegét összeállította:
Káldy Mária
Bereczki Ibolya
Bánsági-Pénzes Petra
Szentendre, 2025. 07. 16.